Élménybeszámoló Kapolcsról

Ezúttal művészetterápiás módszerekkel nyúlunk a kamaszkori élményekhez, ezzel egy önismereti gondolkodásra hívtuk a résztvevőket: Gyere el, találj rá a saját „kamasz energydre”, kritizálj, kérdőjelezd meg az evidenciákat, mert úgy véljük, ezt időről időre felnőttként is érdemes megtenni….Bábállapot, meg-nem-értettség, elszigetelődés – csak néhány a feltóduló érzésekből, amit a résztvevők kihangosítottak…

Frissen egy tanártovábbképzésről, 8 óra vezetés után, épp időben estem be a programra. Fáradtan, de felkészülten – bár tudtam, hogy ezek a tréningek mindig mások, mint a terv. Mert amikor húsz emberből közösség születik, ott minden rezdülés számít – figyelem, rugalmasság, jelenlét.

Játék, mély felismerések, szerepjátékok – sokan kimondtak olyasmit, amit talán még soha. A biztonságos közeg, a pillanat, az ismeretlenek előtti őszinteség ereje működött. Érzelmek jöttek elő: magány, szégyen, túláradó vágyak, meg nem értettség – egy igazi érzelmi hullámvasúton jártunk.

Egy igazi érzelmi hullámvasúton lógtunk mindannyian. Kinek mi mit hoz elő? A menza, az öltöző, a pingpong csaták képe vagy épp az önfeledt vagy unalmas vakáció képe…hányan álltunk letörten a tornasor végén, amikor a tesi órák mumusa, a szekrényugrás elkezdődött, hányan tudjuk felidézni a semmihez sem hasonlító hipo szaggal keveredő finomfőzelék vagy milánói szagát az ebédlőben, az előre, hierachia szerint leosztott helyeket vagy akár a szertár bűzlő szagát…és mennyi emlék, megélés, élethelyzet mindez, amit a képek, a szobrok megidéztek.